Irén volt olyan kedves, és megengedte, hogy feltegyem a blogra az útibeszámolóját. Nagyon hálás vagyok érte. Kivételes, sőt csodálatos utazás volt az övé, és bár mi ezt így átélni nem tudjuk, mindenképpen elgondolkodtathat bárkit. Én beleborzongtam... Magam és a blogolvasóim nevében csak annyit mondhatok: KÖSZÖNJÜK! Jó olvasást!
"El Camino- magyar nevén Szent Jakab útja
Egy zarándokút Spanyolországban, aminek több útvonala van, de mindegyik végcélja Santiago de Compostela városka katedrálisa, ahol Szent Jakab apostol sírja található.
A világ minden tájáról zarándokolnak ide emberek korra, nemre való tekintet nélkül, gyógyulni, gyógyítani, felejteni, változtatni, keresni, felfedezni, sportolni, kíváncsiskodni, és még sorolhatnám számtalan okát.
Attól függően honnan indulsz kb. 780 – 1000 km –t gyalogolsz le. Ez az út egy belső utazás, ahol lehetőséged nyílik arra, hogy megismerd önmagad, megtudd mi az a végső határ, amit kibír a tested és a lelked. Természetesen ezen felül még sokkal több mindent kapsz az úttól, mindenki mást és mindenki azt, amire szüksége van.
Én kétszer vágtam neki a „nagy kalandnak”. Hogy miért kétszer, arra majd kitérek.
Változtatni akartam, elsősorban magamon, erre a legjobb megoldásnak tartottam ezt az utat, pontosan azért mert nagyon sokat olvastam róla, és tudtam, hogy ide nekem el kell mennem.
De ez a néhány sor versike Bán Csaba verseskönyvéből mindent elmond:
Keresem azt,
Ki valóban vagyok!
A végtelent. Hol nincsenek
Se kicsik, se nagyok!
A kéz, az otthon
Isten, Ember, csak kép!
Minden és semmi.
Maga a LÉT!
2008-ban bepakoltam a hátizsákomba a legfontosabb dolgokat és elindultam.
Hogy féltem e elindulni teljesen egyedül, akkor még nyelvismeret nélkül az ismeretlenbe?
Igen, egy kicsit. De nagyobb volt a hitem, mint a félelmem.
Ha megfigyeled a fészek szélén álló kismadarat, aki még nem tudja tud e repülni, ő is fél.
Két választása van, vagy ott marad a kényelmes kis fészekbe és abba belepusztul, vagy megpróbálkozik kicsi szárnyival repülni és még van esélye… Így indultam el én is.
Kérdésekkel, kétségekkel és azzal a szlogennel: Változtassuk meg önmagunkat, hogy megváltoztathassuk a világunkat! Elbűvölt az út! Élveztem a gyaloglást 7 teljes napig, közben előjöttek a vízhólyagok, a körömgyulladás, a boka, - csípőfájdalom, stb. Minél többet gondolkodtam az életemen, annál több fájdalmas testi tünetem jelentkezett. De kihasználtam az alkalmat és minden egyes fájdalmam felajánlottam a szeretteimért, ismerőseimért. Így könnyebb volt elviselni, sőt örültem is neki!
Tudtam, hogy belülről kell rendet tennem!. Volt, amit sikerült rendezni, volt, amit nem. Kérdéseimre kapott válaszokat el tudtam fogadni, de ami nekem nem tetsző volt, azt bizony fölülbírálta az egom.
Ezen az úton csak magammal és a természettel voltam – kettesben. Ismerkedtem ugyan emberekkel, de ezek elég felszínes barátkozások voltak, mivel nem értettem igazán egyik nyelven se. De annyira a szívembe zártam őket, hogy soha nem felejtem el. Még ha nem is sikerült mindent lerendeznem ezen az úton, szó szerint „csodálatos” élményeim voltak.
A „kérj és megadatik” egy az egyben igaz. Bármit kérsz, megkapod, de még azt is, amit nem kérsz. Így jártam én ezen az úton, az utolsó napokra tartogatta nekem a MINDENSÉG mindazt, amit nekem szánt. Többet, mint reméltem.
Mit tanulhatsz ezen az úton?
Itt mindenki, akarva, akaratlanul megváltozik. Egy hónapig gyalogolsz egyetlen hátizsákkal a hátadon, és semmiben sincs hiányod. Elég a két alsónemű, a két póló, egy pár cipő, a társaiddal megosztott szoba, a közös zuhanyzó. Mi kell még a boldogsághoz? A teljesen idegen emberektől kapott figyelem és szeretet feledteti veled minden fájdalmad!
Hazajöttem úgy, hogy egyik, szinte legfontosabb kérdésemre nem kaptam, vagy nem észleltem a választ. Változtatni akartam azon, amit dolgozok, vagy ugyanazt csinálni, de gyökeresen megváltoztatni ugyanehhez a munkához való hozzáállásomon! Nem tudtam, hogy kezdjek neki. /nem megtett lépés - bokafájdalom/
Így, hazajöttem két begyulladt achillesszel, amivel egy teljes évig nem tudtam mit kezdeni. Ezért döntöttem úgy, hogy vissza kell mennem. Rendezni kell tovább, amit félbehagytam.
Néhány nap gyaloglás után, miután átgondoltam az életem, rájöttem mit kell tennem, és ez csak rajtam múlik! De azt is megdöbbenve vettem tudomásul, hogy eltűntek a céljaim. Örök életemben mindig voltak céljaim, de mostanra nem maradt más, csak az a malom kocsikerék, amelyik úgy szereti maga alá gyűrni a hozzám hasonló embereket. Ne gondolkozz, csak tedd a dolgod, napról napra. Mindig csak a jövő, és soha a MOST –a JELEN. Miért élek én? Ezt kérdeztem magamtól. Ha mindig arra gondolok, hogy holnap jó legyen- de mikor jön el a HOLNAP. Most, most EBBEN a PILLANATBAN kell, hogy jól érezzem magam.
Eszembe jutott, hogy olvastam valahol: A Jövő azzá válik, amit ma megteszel. Legyen célom, legyen a szemem előtt, hogy hova akarok menni, de ezeket a lépéseket a cél felé úgy tegyem meg, hogy élvezzek minden egyes pillanatot.
Amikor ezeket átgondoltam, megszűnt a fájdalmam. Innentől kezdve, tényleg végigszárnyaltam az utat. Nem vártam, hogy mikor érek már be a célba, nem vártam, hogy vége legyen az útnak, sőt késleltetni próbáltam. Nem tudom, hogy érték e a lábaim a talajt, nem észleltem, csak mentem. Egyik nap elindultam hajnal kettő órakor és egész nap mentem, így 60 km-t tettem meg. Nem tudtam leállni! Kinyíltam a körülöttem lévő virágokkal együtt. Tavaly a fájdalomtól sírtam, most az örömtől!
Néhány ember megkérdezte az úton: Honnan ez az életöröm benned?? Hogy tudsz úgy rácsodálkozni mindenre? Honnan van benned ennyi életerő?
Ez jött, ettől a felismeréstől, a fáktól, amiket megölelgettem, a társaktól, magamtól.
Ezen az úton, ami még fantasztikus történt velem, azok az emberek, akiket megismertem.
Most úgy indultam el, hogy próbálkoztam már az angol nyelvtanulással, kisebb –nagyobb sikerrel. Hihetetlenül sok barátot szereztem. Végre olyan emberekkel ülhettem le beszélgetni, akik nem azt nézték a másikon, hogy milyen a nyakkendője, milyen kocsit hajt, mi a szakmája.
Itt mindenki egyforma.. Mindenkinek izzadság szaga volt, büdös lába, kócos haja, és hatalmas lelke. Soha nem azt kérdezték, hogy mit dolgozol, de azt igen- hogy ha sírni látott, vagy vízhólyagot ragasztani, hogy Segíthet e? A caminon résztvevő emberek az út végére jobban összeforrnak, mint egy család. Nyitottak egymáshoz, nincs színészkedés, képmutatás.
Mesélhetnék még számtalan történetet, amit csak olyan ember hisz el, aki már megjárta az utat. Olyat, hogy mentem a sötét erdőben egyedül és nem találtam jelzést. Segítséget kértem, és kaptam - egy kis madarat, aki addig ugrált előttem és vezetett, míg nem láttam meg a nyilat a fára festve. Vagy, de ezt csak neked mesélem Tamás, mert Te nyitott vagy ezekre a dolgokra - volt egy éjszakai élményem, amikor megadatott, hogy belenézzek a tükörbe és Isten szemével láthattam magam, hogy Ő milyennek lát engem. Két napig nem tértem magamhoz, csak a könnyeim potyogtak a boldogságtól… De ez is már az utam végére adatott meg, mikor letisztultak bennem a dolgok, és rájöttem, hogy akár mennyire tiltakozok Isten ellen, és helyette inkább „Mindenséget” használom , mindegy milyen úton haladok, a végső út oda vezet –Hozzá. Mikor ezt el tudtam fogadni, akkor kaptam ezt az ajándékot, és még sok más dolgot!
Mindenki kap valamit az úttól, ha mást nem, csak annyit, hogy más értékrendje lesz, és ez nagyon fontos a mai világban.
Nem lehet erről az útról rövidebben mesélni, pedig próbáltam. Biztos vagyok benne, hogy még visszamegyek ide, hisz ha nagyon tetszik egy könyv, azt is elolvasod többször is. Azt is tudom, hogy most már itt kell alkalmaznom az Ott megtanultakat. Igyekszem úgy élni az életem, hogy „ne fájduljon meg többet a bokám”. Mindenkinek ajánlanám, hogy egyszer az életében járjon végig egy ilyen utat. Ha mindenki megtenné, valószínűleg nem itt tartana az emberiség!"
Pityukám! Ha hazajöttél, ugye mesélsz?!
